Csak álljunk itt csöndben

A mai napon azt tanultam magamról, hogy nem vagyok annyira gyógyult, mint hittem, de gyógyultabb, mint voltam. És ez a lényeg.

Ma olyan szinten triggerelt egy szituáció, mint nagyon régen. Wc-ben sírás lett a vége. 2025. január 16, az év első elbaszott csütörtökje, sőt! az év első elbaszott napja díj mindenképp a tiéd.

A történet röviden annyi, hogy néhány hónappal ezelőtt egy ember, akit akkor úgy 1.5-2 hónapja ismertem, nálam aludt. Azt hittem, azon az úton vagyunk, hogy közeli barátok legyünk. Egy közösségben ismerkedtünk meg, ahol hetente több órát mozogtunk, mozgunk együtt. Kedvesnek gondoltam. Igaz, vagy 10 év van közöttünk, de nem nagyon zavart, sőt, valahol még azt is gondoltam, hogy ő biztos okosabb és tapasztaltabb nálam. Úgy éreztem, hasonló témák érdekelnek minket, a színház, a filmek, a szerelemi gondok... Elmondtam neki egy este, hogy az exem látogatóban van itthon, én pedig kicsit félek, hogy beállít, hiszen régen mindig ezt csinálta. Ez a személy, akivel egy közös barátunkkal koktéloztunk épp hármasban, mondta, hogy ő majd megvéd. Eleinte kinevettem, de aztán láttam rajta, hogy komolyan gondolta. Mondtam, hogy "jajj annyira nem komoly", mert hirtelen nagyon diszkomfortosan érintett, hogy engem most meg akar ez az ember menteni. De engem ne mentsen meg senki. Valahol, ha őszinte vagyok, azért imponált is, de mégis, egy ideje már tudatosan szoktatom magam le arról, hogy bármi vonzót találjak hasonló dinamikákban. Fel is gyulladtak bennem a piros fények: én nem akarom, hogy nálam aludjon. És tényleg nem akartam. Mégis egy ágyban kötöttünk ki. Nem tudtam elég asszertívan nemet mondani. Hidd el nekem, éreztettem vele minden máshogy, mondtam, hogy "egyedül szeretnék lenni", "ne hívjak neked taxit?", nagyokat ásítottam, de minden törekvésemet megsemmisítette a következő mondatával: "most vagy félsz, és akkor szükséged van arra, hogy nálad aludjak, vagy igazából nem is félsz egyáltalán". Bumm. Gyönyörűen bekapcsolt nálam minden people pleaser és maladaptív önvédelmi technika. Azt éreztem, hogy be kell bizonyítanom, hogy tényleg félek. Hogy milyen barát, milyen ember vagyok én, ha panaszkodok, aztán nem fogadom el a segítséget. Hazug lennék? És közben a legszuperebb az volt, tényleg féltem az exem újabb dühkitörésétől.

Felértünk hozzám. Hajnali egy. Én hullafáradt voltam, de ő még nem. Akkor beszélgessünk. Dialógus helyett egy 5 órán át tartó monológot tolt le az illető, levegővétel nélkül. Persze rólam semmit sem kérdezett, de nem is érdekelt, csak aludni akartam. Többször szóvá tettem, hogy másnap korán kelek, már nem tudok figyelni az álmosságtól, de ő csak mondta és mondta, hogy a nagybátyjának épp milyen lábujj körömgombája van. Végre, úgy hajnali négy volt ekkor, sikerült beterelnem a szobába. Kérdezte, hogy hol alszik. Mondtam, hogy a kanapén meg tudok neki ágyazni, de én a saját ágyamban szeretnék aludni. Mondta, hogy akkor ő is az enyémben. Szerencsére elég nagy az ágyam, így az ő párnáját az egyik szélére toltam, a sajátomét a másikra. Gondoltam naivan, hogy ez így rendben lesz. Ő közben folyamatosan csak beszélt és beszélt. Egy ponton bealudtam, amikor megszólalt, hogy nem lesz elég a takaró kettőnknek és közelebb kell jönnie. Erre levettem a takarót magamról, odatoltam neki és mondtam, hogy én elvagyok nélküle. Ő erre percről perce mászott közelebb. Néhány perc alatt már a melleit, majd medencéjét tolta a hátamba és nyújt, hogy átöleljen. Lefagytam.

Mi nem vagyunk ilyen viszonyban. Mit csinálsz? Ez baromira nem komfortos, légyszi menj haza. Menj haza. Nem akarom, hogy itt legyél. - ezeket a mondatokat kellett volna kimondanom, de egyik sem jött ki a számon. Annyira lefagytam, hogy csak összeszorítottam a szemem és a falhoz toltam az arcom. Ő végig nyomott engem, egyre kisebbre és kisebbre. Két óra múlva, hétkor szólt az ébresztő. Úgy éreztem, 10 percet, ha aludtam. A személy azonnal kipattant az ágyból és rögtön duma, duma, duma. Én pedig lefagyva felültem. Azt mondta, hogy neki belefér, hogy én bújtam hozzá, meg nyúltam hozzá, de ez az exével is probléma volt és hogy ő nem szereti a testi kontaktust. Leszakadt az állam. Én nyúltam hozzád?

Mondtam neki, hogy én nem így emlékszem. Azt mondta, lehet, álmomban csináltam. Mondtam neki, hogy ugyanabban a pózban ébredtem fel, ahogy elaludtam. Az arcom a falnak nyomva. Azt mondta, hogy neki tényleg ez tök oké, csak gondolta jó, ha letisztázza a határokat. Utána szerencsére hamar elment.

Lelkileg napokra taccsra vágott, sőt, most is iszom a levét a faszságomnak, hogy megbíztam egy lényegében még idegenben. Bedumáltam magamnak, hogy ez tök oké, barátnők alszanak együtt. Miért kéne rossznak történnie? Miért történne ugyanaz, mint kiskoromban? Ezek után naponta többször is rám írt, hogy átmegyek-e, átjöjjön-e, akarok-e nála aludni vagy mikor jöhet ő újra aludni. Egy ideig kitérő válaszokat adtam, majd meg sem nyitottam. Egy szó mint száz, mivel egy színjátszóra járunk, minden héten láttam ezután, hiába imádkoztam, hogy csak hagyja ott az egészet.

Nem tette. Minden alkalommal, amikor olyan feladat van, amikor egymáshoz lehet érni, engem választ párnak a mai napig. Akárkivel beszélek, mindig odajön beleszólni valamit. Akármit teszek, úgy érzem, figyel, és jön-jön-jön, teremt valamit, hogy legyen közöttünk kontaktus. Néz, bámul. Folyamatosan és mindig. A pohár akkor telt be először, amikor egyik alkalom előtt a folyosón erővel megragadta a kezem, hátrahúzott, hogy most azonnal mondjam el, mi a bajom a vele, mit tett ő velem, mert egy ideje mintha ignorálnám. Azt is mondta, hogyha bármivel is megbántott azt nagyon sajnálja. Hát. Nem tűnt túl őszintének az azóta történtek fényében.

Persze, ezer és egyszer mondtam el magamnak, hogy túlkombinálom ezt. Túlgondolom. Aztán jött egy újabb akció és egy újabb. Volt, hogy két hétig normálisan viselkedett, azért szóltam neki, hogy megyek egy közös barátunk fellépésére. Azt hittem, végre megértte, hogy túl sok volt, ami történt, túl hirtelen és nagyon rossz módszerekkel közeledett felém, de most, hogy változtatott, most merek vele újra találkozni hármasban (kettesben soha többet). Azt mondtam magamnak, hogy mindenki hibázik, ezért adok neki még egy esélyt. Ez addig tartott, amíg egy hete megjelent helyeken, amiket beérdeklődtem Facebookon. Eszméletlenül creepy volt. Hányingerem lett tőle. Mit keres itt? A darab amit néztem alig félházzal ment. Az egyik kollégám írta, a darab maga szuper, de nem ismert, egyáltalán nem. Véletlen lenne, hogy ez a lány pont itt van? Persze rögtön odarohant hozzám beszélgetni. Én csak köszöntem és elmentem.

De igazán a mai nap tette fel a pontot az i-re: olyan gyakorlatot csináltunk a színházban, hogy sötétben kellett sétálni és kitapogatni, hogy ki az, akivel találkozol. Megfogta a mellem, a szám, a hajam. Hiába mentem tovább, újra és újra vele találkoztam. Lefagytam. Sajnos a tanárunk pont párba tett minket, amire ő átölelt, fogta a kezem, derekamat simogatta. Kellett vagy három perc mire arrébb mertem állni. És ő akkor is alig engedett el. Ezek után egymás testét kellett volna hangszernek használni. Inkább kimentem a mosdóba, mondván, hogy valami belement a szemembe. És ott ültem percekig a hidegben. Néhányszor vissza akartam menni, de lebeszéltem magam. Mire visszaértem, reméltem, hogy már mással van párban, de sajnos nem. Kérdezte, hogy hogyan akarom, ő érjen hozzám vagy én hozzá? Mondtam, hogy csak álljunk itt csendben egymás mellett. Ő nevetett. Ezek után újra kimentem. Sírtam.

Egy dolgot várok ebben a kurva csütörtökben egy ideje már sajnos, ami az, hogy este találkozom majd egy olyan személlyel, akit hétről hétre jobban megismerve, még inkább meg akarnék ismerni. A többiekkel be szoktunk ülni az alkalmak után, olyankor ő is ott van és beszélünk. Nagyon slow burn az egész, meg nem tudom, hogy ő is így érez-e, de már egy ideje ő az, aki miatt annyira várom ezt a napot. De ma ez is elmaradt. Miért? Mert tapinéni is maradt, hiába ment el mindenki más. Nem vette a lapot vagy nem akarta venni, hogy tényleg, főleg a mai után, hagyjon csak békén. De nem, ő beszélgetni akar, koccintani, kapcsolódni, velem. Nem értem. Nem tudtam beszélni azzal, akivel igazán akartam, csak elfutottam. A buszon is sírtam.

Közeli családommal megosztottam a történteket. Nagyon rosszul esett, hogy volt, aki azt mondta, hogy "dehát te engedted be". Nem felhatalmazás semmire, hogy valaki beenged a házába vagy az ágyába. Az igen jelent igent, minden más nemet.

Tudom, csak magamon változtathatok, a többieken nem tudok. Az a nagy kérdés bennem, hogy folytassam-e ezt a közösséget vagy hagyjam az egészet? Mert az, hogy nem érzem magam biztonságban, nekem rohadtul nem éri meg. Olyan tanácsot is kaptam, hogy beszéljek vele. De erről mit lehet beszélni?

Ah, nem akarom ilyen panaszosan zárni ezt a bejegyzést, de komolyan le kell ülnöm az érzéseimmel és gondolataimmal, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Arra azért büszke vagyok, hogy ki tudtam lépni ezekből a szituációkból. Lehet a wc-ben sírás nem a legoptimálisabb mód, de jobb, mint még egy percig ezzel a személlyel egy légtérben lenni. Annyit biztosan tanultam, hogy szabad döntésem bármire és bárkire, bármikor nemet mondani.

Majd írok.

Puszi,
Manyi