Élj, ahogy jól esik az sem baj, ha meg is lesik

tldr: Az év utolsó és első napjai arra emlékeztettek, hogy a legnagyobb tanulságok és boldogságforrások a jelen pillanatban rejlenek. Olyan apró történéseket mesélek el, mint Benedek, aki leesett a szánjáról és az Igazából szerelem egyik karaktere, aki rám mosolygott a metrón.

Mióta feladtam azt, hogy különlegessé próbáljam tenni a szilvesztert, azóta valahogy sokkal inkább azzá vált. Ez az évzárás azt is jelentette számomra, hogy az előző években kialakított baráti összejövetelek tradíciókká váltak. Ilyen a bánkitón megismert önkéntesekkel az évvégi brunch és a legjobb barátnőmnél baráti körben tartott szilveszter is. Különösen nagy élmény volt közösen a Lehetsz királyt együtt üvölteni az elmaradt köztársasági elnöki beszéd helyett. Nagyon ajánlom mindenkinek a jövőre nézve! 😄

Amire viszont tudatosan elkezdtem figyelni 2025-re fordulóan, az a többi ember. Na nem ám úgy, hogy eddig tettem volna mindenkire magasról, de például a metrón magam elé meredtem vagy a telefonomat bújtam, ha sétáltam, akkor szólt valami podcast vagy zene a fülemben, ha elmentem valami eseményre egyedül, direkt kerültem az interakciót másokkal. Kicsit talán féltem, szorongtam, befele biztonságosabb volt.

Az elmúlt két napban feljegyeztem több apró meglepő vagy épp elgondolkodtató történést, amit szeretnék veletek is megosztani.

• Ha valaki azt ordítja melletted, hogy "Betti vigyázz!" akkor nem csak Bettinek kell vigyáznia. Így történt, hogy szilveszter éjszakáján majdnem homlokegyenest belesétáltam egy felrobbanó tűzijátékba. Tanulság: a zenét nem kell full hangerőn hallgatni, főleg, ha már kívülről tudod az összes playlisted. Tanulság kettő: miért gyújtanál meg egy tűzijátékot egy forgalmas utcán és utána szólnál CSAK BETTINEK, hogy vigyázzon?! Nem baj, azért valahol vicces volt.
• Elsején hazafelé menet azon gondolkoztam, hogy elég vagyok-e. Másoknak, a barátaimnak, elég jó vagyok-e, elég jó barát, jól figyelek-e, jó-e velem lenni, hogy én szeretek-e magammal lenni és milyen tanácsot adnék magamnak, ha kívülről nézném az életem. Amikor felnéztem, Mark az Igazából szerelem című filmből mosolygott vissza rám egy tescos (?) zsák oldaláról, kezében a tábla az ikonikus jelenetből: "To me, you are perfect". Lehet, néha ki kell szakadnunk az agyunkból és csak elfogadni, hogy szeretnek minket.
• Néhány perccel később a mozgólépcső tetején egy pár srác nagyon sietősen húztak egy bőröndöt. Egész kicsi volt és látszott, hogy tényleg rohantak valahova, mivel korábban a lépcsőn is utat kértek. Amikor futottak a metróhoz, a bőrönd kerekei megadták magukat és egyszerre szakadt le, szertegurultak. Megijedtem, hogy biztos nagy káromkodás jön ezután, de meglepetésemre a srácok csak elkezdtek önfeledten nevetni és játszani a leszakadt kerekekkel. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy én is elnevettem magam. Összemosolyogtunk.
• A Normafán szoktam sétálni, ha kicsit ki kell szellőztetnem a fejem. Ma is oda igyekeztem. Gyönyörű volt a táj, köd, lombokon átsütő napsütés, fagyott hó az ágakon. Van egy kedvenc padom, nyaranta ott szoktam olvasni, most csak kávézni mentem. Ahogy szedem a lábam a néhol tükörjeges szakaszon, látom a jelenetet, ahogy előttem egy kisfiú - lehetett olyan 5 éves - leszáll a szánjáról, amit az apja húzott, és orral belebukik a jégbe. Persze sír, nagy az ijedtség, és jött is a várt intelem: "Benedek, tíz másodperccel ezelőtt mondtam neked, hogy pontosan ez fog történni. Mégis mit vártál?". Szegény apuka nem is tudja mennyire Benedeknek éreztem magam én is. Nekem is mondták, hogy ez jön. Én sem figyeltem. Én is azt hittem, nem esek hanyatt a tükörjégen. Szerencsére, Benedek, még ha most talán nem is tudod, vagy nem tartod annyira fontosnak, azok, akik téged és engem is felsegítettek, ők, akik valóban szeretnek minket. Hiába szeretnénk mi okosabbak és ügyesebbek lenni a tükörjégnél, sajnos az a helyzet, hogy nem vagyunk. Hiába próbálták megakadályozni nálam is a pofára esést, mi ahhoz túl makacs emberek vagyunk... Jobban tudjuk, ugye? Azt remélem, te is tanultál ebből. Én biztosra merem mondani, hogy igen. Nem mi vagyunk kevesek vagy bénák, a tükörjégén mindenki leseggel, azokat kivéve persze, akik már megtanulták kivédeni a fogásait.

Ezek a kis pillanatok, a metróban történő nevetés, a tűzijáték hangja vagy a szánkón való esés mind emlékeztetnek arra, hogy mi a legfontosabb: a pillanatot megélni. Ha az embereket észleljük, azzal magunkat észleljük: a saját értékünket, tanulságainkat, a figyelmünk jelenlétét.

Megfogadtam, hogy nem teszek egy fogadalmat sem 2025-ben, de ezt most megszegem (stílusosan az év első pár napjában) és megígérem magamnak, hogy még inkább odafigyelek a kis dolgokra, amik eddig elkerülték a figyelmemet. Megtartom a pillanat értékét, mert azt hiszem, ezek a véletlenek formálják a legszebb történeteket.

Puszik,
Manyi