Józanul a részegségről: Száraz Január kihívás a nagyapám emlékére

Függőség. Kontroll. Kontrollvesztés. Betegség.
Függetlenség. Nehéz. Kontrolltartás. Jó.

A mára tervezett posztomban a Száraz Januárról írtam volna, amit az Impro School és a Majdnemhíres Rocksuli hirdetett meg közösen a zeneiparban tevékenykedők körében. Dalszerzést tanulok jelenleg az Impróban, így adta magát a lehetőség, hogy szembenézzek azzal, vannak-e problémáim bármiféle függőséggel. Az írásom fókuszában eredetileg az állt volna, hogy mit tesz a szervezetünkkel a drog és az alkohol. Ám, mégsem erről szól ez az írás, hanem valami számomra sokkal fontosabbról.

Nemrég bekerültem egy koncertszínházi projektbe egy kőszínházban. Az első alkalommal azt kérdezte tőlünk a rendező, hogyan állunk a drogokhoz, hiszen az alkotás, főleg az előadó-művészet bármilyen formája szorosan össze van fonódva a módosult tudatállapottal. Van, akinek ez menekülés és van, akinek ez kell a kreatív motorok beindításához. Amikor rám került a sor, bevallottam, hogy csak a fűre mondtam eddig igent, mert túl jó drogprevenciós órát tartottak nekünk gimiben. Láttam, hogy a mellettem ülő lány, aki később elmesélte, hogy több évig volt szerfüggő, megvetéssel nézett rám. Miközben beszélt, a fájdalom és az irigység világított szavaiból. Ő nem nőtt fel ilyen szerencsés körülmények között, nem járt gimnáziumba és nem is volt, vagy ha volt is, teljesen felejthető élmény volt számára a drogmegelőzési fejmosás. A szüleire meg nem számíthatott egyáltalán. Azt láttam rajta, hogy nekem biztos, hogy könnyebb volt, mint neki.

Természetesen lehet, hogy ez az egész egy projekció volt. A saját érzéseimet vetítettem ki rá, hogy én mit éreznék ezzel a szőke, rövidszoknyás, begöndörített hajú lánnyal kapcsolatban, aki "túl jó" drogmegelőzési órát kapott és emiatt még a húszas évei közepéig sem élt át egy igazi lejövőt sem.

Neki nem tudtam és nem is akartam elmondani a történetem a függőségekkel kapcsolatban. De veletek most próbát teszek rá.

Több családtagom is súlyos alkoholproblémával küzd, küzdött. Szüleim és én is sajnos nagyon sokat dohányzunk. A nővérem többször definiálta magát (főleg régebben) társfüggőként. A függőség az én családom ereiben is csorgadozik.

Az anyai nagyapám 17 éves koromban hunyt el. Alkoholbeteg volt. Nagyon szerettem őt. Nagyanyáimat egyik oldalon sem ismertem, az apai nagyapám pedig egy távolságtartóbb karakter volt, hozzá máshogy kötődtem, más volt a viszonyunk. De a Pista Papához, úgy, mint a legyek a légypapírhoz. Legtöbbször fiamnak vagy Pityukámnak hívott. Amikor megszülettem azt mondta, úgy nézek ki, mint Yoda Mester. Trendszetter volt az öreg, már '99-ben megalkotta bébi Yoda karakterét.

Azt mondta, én hasonlítok rá a legjobban - és ebből következően én fogom a legtöbbre venni a családból. Azt éreztem, ő volt a legelső ember, aki hitt bennem. Akkor is, ha rossz jegyet kaptam, ha szófogadatlan voltam vagy szeleburdi. Lehettem kövér, ehettem tésztát két pofára, Papa könyvében nem tudtam olyat tenni vagy olyan lenni, hogy ne éreztette volna folyamatosan, hogy szeret. Soha nem kiabált velem. Sokat veszekedett anyáékkal azért, hogy legyenek velem megértőbbek. Papa harcolt értem. Ő volt a lovagom.

Papa ugyanakkor egyszer bepiálva áthajtott a piroson egy vasúti átjárónál és a hév öt centin múlott, hogy elüssön kettőnket. Papa amikor rám vigyázott, a legtöbbször legurított 4-5 sört délután kettőig legalább, aztán a szemetet kivette, hogy anyáék ezt véletlenül se vegyék észre. Papa kínálta nekem az első söröm. Azt mondta - körülbelül ötéves lehettem - hogy buborékos almalé. Emlékszem, épp meccset néztünk a faluban. Fiatalkorában válogatott labdarúgó volt, de aztán baleset érte. Talán akkor kezdett először inni. Megittam a pohár tartalmát az utolsó cseppig. Papa jó családból jött, amennyire arra tudomásom van. Volt egy öccse is, Gyuri. Azt hiszem, szeretetben nevelkedett.

Papa egyszer, amikor anyáék elutaztak külföldre, megbízták azzal, hogy vigyázzon rám és a nővéremre. Papa ehelyett megfogta az anyáék által otthagyott pénzt és elment kocsmázni. Nem jött értünk vissza, napokkal később sem. Papa beadta anya ékszereit zaciba. Sosem tudta kiváltani őket. Papa nagyon sokat aludt. Sokszor koradélutántól estig, és olyankor mellette kellett feküdnöm az ágyban mozdulatlanul, mert csak így tudott vigyázni rám. Amikor munkások jöttek hozzánk, ekkor olyan hat-hét éves lehettem, a Papa rájuk bízott, egy csapat idegen férfira, miközben ő elment. Több óra volt, míg újra láttam. Féltem. Papának mindig fájt valamije, a csípője, dereka, keze, lába. Egy idő után menni sem tudott, aztán elesett. Nem szerette a botját használni. Bevitték a kórházba, ott tüdőgyulladást kapott. Meghalt. Nem tudom, hogy azért nem akarták-e ellátni, mert piás volt.

Papa szeretett engem.

Papa szerette a Drehert.

Kognitív disszonanciában vagyok, amikor kapcsolódni próbálok a szeretethez, amit tőle kaptam, ahhoz a megértéshez, az elfogadáshoz. Nem értem, hogy miért nem választott minket, az unokáit, a lányait. Az életet.
Én is olyan leszek majd, mint ő? Ez a végzetem?

Mit adott neki az ital, amit mi nem?

De az a helyzet, hogy pontosan értem. Sajnos nehéz élethelyzetekben többször megkísértett a tudat, hogy nem tudom, kicsit pontosabban, hogy nem akarom letenni az italt. Mert jó érzés a kontrollvesztés. Jó érzés, hogy kicsit kevésbé vagyok olyankor felelős magamért. Hogy lebomlik bennem a szorongás.

Sokan azt mondják, a részegség kihozza az ember őszinte énjét. Én ezt vitatnám. A tiszta tudatunk az, akik vagyunk. A részeg énünk egy túlspilázott valaki, egy alterego. Ők is mi vagyunk, de nem az autentikus énünk. Persze, néha jó belebújni a bőrébe. Jó olyannak lenni, aki magabiztos, bohó, nem gondol a holnapra, a jelenben él. De nem lenne jobb ezt józanul is megélni? De persze, csak idáig eljutni kurva nehéz.

Akármilyen nevetséges is, de én az exem függője voltam sokáig.

Nem bírtam ki egy napot se, hogy ne nézzem, mit csinál, hol van, mit rak ki Spotify-ra. Mindig néztem, és néztem, néztem. És soha nem éreztem jobban magam attól, amit láttam. Hosszú idő volt, több mint fél év, mire le tudtam tenni ezt a drogot. Mindig megvolt a hype, a felívelés, a kíváncsiság, az újabb adag akarása. Az emocionális turbulencia, amit okozott. És ha egyszer elkezdtem valahol, nem volt megállás, pedig közben végig azt mondogattam magamnak, hogy csak egy kicsit fogom csinálni. Csak bekukkantok ide-oda. Minden lelőhely felkutatása után pedig jött a lejövő. A csalódás. A sírás. Az önbántalmazás. Nem azért, amiket kirakott, hanem azért, ahogy éreztem magam, hogy újra ezt tettem magammal. Kell ez nekem? Kell nekem az, hogy szarul érezzem magam? Miért csinálom ezt magammal? Miért nem tudom abbahagyni?

És egy nap abbahagytam. Nem néztem többet. De most is bennem van az inger. Tudom, hogy segítene írni is, dalokat, bejegyzéseket, novellákat, mivel olyan mély helyekre kerülök ilyenkor, ahova a hétköznapok során egyszerűen nem. Olyankor annyi érzés és gondolat kavarog bennem, inspirációk végtelen forrása.

Ami változott, az pusztán annyi, hogy amikor meg akarnám újra tenni, nagyon erősen gondolok arra, hogy milyen volt legutóbb, amikor megtettem. És ülök ezekkel az érzésekkel. Nem egy percig, néha órákig. Aztán összevetem, hogy melyik érzés, melyik szenvedés az, amit választok. Sajnos a szenvedés az egyetlen, ami kikerülhetetlen. Döntenem kell olyankor, hogy attól fogok szenvedni, hogy megteszem, és ezzel kielégítem a vágyam rövid távon, de kurva szarul fogom magam érezni, és egy érzelmi mélypontra kerülök hosszú órákra, napokra vagy akár hetekre és újra csalódok magamban; vagy az a szenvedés, ami azzal jár, hogy nem teszem meg, de ezzel a kíváncsiságot, a vágyakozást nem oltom ki magamból, és el kell azt viselnem - cserében viszont minden megállt alkalommal erősebbnek érzem magam, és jobban bízok magamban.

Ehhez kapcsolódóan is nagyon ajánlom mindenkinek a BoJack Horseman sorozatot a Netflixen, akár küzd függőséggel, akár nem. Egy mestermű az egész, a főszereplője BoJack, a '90-es évek sitcom sztárja, traumatikus gyerekkorral, alkoholista szülőkkel, akinek csillaga leáldozóban van és minden kapcsolatát gyönyörűen tönkrevágja felnőttként. Mindezt úgy, hogy egy eszméletlenül szerethető karakter marad, akiről azt gondolod, hogy rég be kellett volna zárni valahova, távol mindenkitől és távol önmagától. De ha másért nem, ezért a jelenetért megéri időről-időre megnézni:

Könnyebb lesz minden nappal. Minden nappal egy kicsit könnyebb lesz. Mindennap ki kell tartanod, ez a nehéz része. De tényleg könnyebb lesz.

És tényleg ebben rejlik szerintem a függőség leküzdése. Biztosan könnyelműen beszélek, de azoknak, akiknek problémája van bármilyen droggal, legyen az alkohol, gyógyszer, kapcsolatok, stb. be kell ismernünk, akármennyire bénító lehet ez a gondolat elsőre, de minden egyes nap tennünk kell azért, hogy ne kerüljünk vissza abba a mélységbe. Minden nap tudatosan kell saját magunkat választunk, akkor is, ha ez a nehezebbik út. Mert tényleg baromi nehéz.

Zárásként írásban is megerősítem, hogy én is csatlakozok a Józan Január kezdeményezéshez. Papa miatt is kezdtem el dalszerzést tanulni, mert ő hitt bennem és ez a remény tett elég bátorrá ahhoz, hogy kilépjek a komfort zónámból és belevágjak olyan dolgokba, amiktől korábban féltem, legyen szó a színházról, a zenéről, éneklésről vagy az írásról. A szeretetét örökre elviszem magammal.

Ebben a hónapban nemcsak exemről akarok leszakadni és visszaszerezni a hatalmam magam felett, hanem lemondok az alkoholról - és minden más hasonlóról. Külön kihívás, hogy két nap múlva szülinapom, illetve a családomban, baráti köreimben több szülinap is erre a hónapra esik. De milyen kihívás lenne ez az egész, ha hiányoznának belőle a kihívások? Remélem, te is csatlakozol. Itt találod az esemény linkjét: https://fb.me/e/2qs1diI7S

Képes vagy rá, tudom. Én bízok benned. Papa büszke lenne rám. És Rád is. Én érte teszem ezt meg, az ő emlékéért. Mert nagyon hiányzik és bár itt lenne még. Bár velem, velünk tudná ezt végigcsinálni.

Remélem, tudtam segíteni Neked, akármivel is küzdesz. Nem vagy egyedül, tényleg. Ez az egész blog lényege.

Vigyázz magadra.

Puszik,
Manyi