Meg tudsz nekem valaha bocsátani?

Nagyon régen ültem le a gondolataimat összegezni. Eleinte túl elfoglalt voltam, aztán pedig mentségeket gyártottam és még több dolgot vállaltam be. Kifacsartam magam, minden percben rohantam a következő állomásra... És ez váltott át abba, hogy elkezdtem menekülni az érzéseim elől, nem írtam ide sem. Menekültem magam elől. Félelmetes, hogy amilyen stabilnak éreztem magam január végén, úgy vagyok most a másik végletben. Le is vettem azt, hogy bárki számára megtalálható legyen ez a blog, mert most nincs 'észosztós' kedvem. Teljesen elbizonytalanodtam arról, hogy van-e bármi fogalmam bármiről. Unom a saját tanácsaim és hányok attól - vagy legalábbis elképzelhetetlennek tartom - hogy én bárkinek tudjak most segíteni. Magamon sem megy.

Elhatároztam, hogy úgy kezdem el ezt a posztot, hogy "meg sem kísérlem összefoglalni mi történt velem az elmúlt egy hónapban", de, szokásomhoz híven, máshogy cselekszem, mint elterveztem. Bocsi, ez mostantól nem miattatok van, hanem magam miatt. Hátha valahol megtalálom, hol engedtem el a saját kezem.

Kezdjük ott, hogy meghalt Zoli, apukám legjobb barátja. Amióta az eszemet tudom, ő mindig volt. Egy ideje betegeskedett, karácsonykor elkezdett javulni, akkor be is mentem hozzá a kórházba. Elmondtam neki, hogy második apámként tekintettem rá. Sírtunk. Nevettünk. Megöleltük egymást. Nem tudtam, hogy akkor látom majd utoljára. Felfoghatatlan, hogy másfél hónappal később, ő már nincs. Hittem, hogy fogunk még együtt utazni. Sétálni. Nevetni. Sírni. Hogy fogom még hallani a hangját. A krákogását. Hiányzik már az is, ami idegesített benne. Utálom, hogy a halála napján gyáva voltam elmenni a gyertyagyújtásra a családjához a sok korábbi konfliktus miatt.

Bekerültem egy színházi társulatba szinte a semmiből. Azóta két teltházas előadásunk is lement. Rossz érzés, hogy a színház részben az, aminek hittem. Jó érzés, hogy a színház részben az, aminek hittem.

Nem sikerült befejeznem a KRESZ-t, pedig volt rá nyolc hónapom. Még mindig küzdök vele, de eszméletlenül félek a vezetéstől. Igazából már rég nem is akarom, de kihátrálni nem fogok belőle.

Letettem a dalszövegíró vizsgát. Yay! Furcsa, hogy vége. Nem volt rá annyi időm, mint szerettem volna, de szeretem a dalaimat, amiket írtam... És amiket még fogok.

Láttam sok szuper filmet, mint például a Wild vagy a Véletlenül írtam egy könyvet, és sok remek darabot, mint az Escape és az Csak tenyérnyi vér.

Csináltam egy interjút, ami nagyon nagy hatással volt rám. Azt hiszem a személy miatt inkább, mint a téma miatt. Egy pillantást örökre elviszek magammal.

Sikerült egy korábbi konfliktust elsimítani egy baráttal, határokat állítani és betartani őket, és azt hiszem mindketten tanultunk ebből. Ehhez kellett egy megtartó közösség is, akik terelgettek a helyes irányba. Hálás vagyok nekik.

Nem mentem el randizni egy exemmel, akivel a kapcsolatunkat leginkább az önkárosítás jellemezte – pedig eszméletlenül közel kerültem ahhoz, hogy igent mondjak.

Beszéltem egy másik exemmel. És ugyanaz történt, mint régen. Igen, tudom, fűt-fát megígértem, hogy az életben többet nem beszélek vele. Nem tudom, valahogy nagyon hiányzik, de azt hiszem nem ő, mert hogy ő ki most, azt nem tudom. Hiányzik, hogy azt érezzem, építkezek valakivel együtt valamerre, ha nagyon girbegurbán is. Ő volt az utolsó, akivel ezt éreztem, még nagyon régen. Hiányzik az, ahogy egymást akartuk. Hogy valaki ismerjen olyan mélyen és intimen, mint ő. Hiányzik, hogy valaki a hibáim ellenére engem válasszon. Hiányzik az, ahogy meg tudtam nevettetni. Hiányzik ahogy főzött. Hiányzik, hogy egyen a húslevesből, amit főztem. Néhány napig próbálkoztam beszélgetni vele, de azt hiszem már nem tudok vele önmagam lenni, pedig annyira szeretnék beszélni. Megbeszélni dolgokat. Feldolgozni a kapcsolatunk azon részeit, amit egyedül nem tudok. De azt hiszem, nem tudok vele őszinte lenni. Ha őszinte is vagyok, azt érzem, hazudok. Félek tőle. Abban a deluluban élek, hogy ő is akar engem és tudna ez egészségesen működni. Teljesen megértem, hogy nem bízik bennem. Megtanultam, hogy csak egyszer jár a feltétel nélküli bizalom egy kapcsolatban, a legelején. Azt hiszem, ezt ő is tudja. És ő is eljátszotta az én bizalmamat. Ő most okosabb abban, mint én, hogy ezt nem kéne újra csinálni. Tisztelem ezért. Én még el-el bizonytalanodok. Azt biztosan nem akarom vissza, ami volt, de nem vagyok – és talán sosem leszek – meggyőződve róla, hogy ne lehetne ebből valami nagyon szép is. Persze, ez mindig kettőn múlik, mert ugye, csak a döntés van, olyan, hogy jó vagy rossz döntés, nincs. Ő szerintem azt gondolja, azért akarom én jobban őt vissza, merthogy ő volt kevésbé mérgező, mint én... Én csak azt gondolom, hogy volt a mi kapcsolódásunkban valami nagyon különleges, mert az hétszentség, hogy toxikusságban minimum fej-fej mellett voltunk (sőt...). Amit remélek, hogy azért nem akarja vissza, mert rálát annyira magára, hogy tudja, nem képes azt nyújtani, amit én keresek, ezért már nem hiteget. Ha ezt most olvassa, remélem tudja, hogy muszáj volt újra letiltanom, mert irogatnék neki. De minek? Egyrészt, tök ciki az egész. Másrészt, halálosan cringe. Talán túl kedves volt ahhoz, hogy mondja magától, hogy ne írjak többet, vagy lehet élvezte is valahol a figyelmet, de láthatóan nem választ engem. Valaki mást választ. Lehet önmagát, talán egy másik lányt, ez mindegy. Nekem pedig túl nagy szükségem is van talán arra, hogy válasszanak. Hogy ő válasszon engem. Persze nem akarom öröke, hogy egy tiltás gomb tartson vissza, de most ez van.

Egyébként nem tudom, hogy van-e ilyen, hogy túl nagy szükségem van valamire... Ha szomjas vagyok, nem kérdőjelezem meg, hogy túl szomjas vagyok-e. De ha nincs itthon az, amit innék, akkor ahhoz nyúlok, ami van. Oltja a szomjat az is, csak másképp...

Sok új barátom lett az elmúlt hónapban. Meg egy új szerelmem, vagyis, azóta ő már a második. Gyorsan változnak bennem az érzések. Egyik sem igazi szerelem. Könnyű meglátnom másban a jót. Könnyű megszeretnem a hibákat, attól válnak háromdimenzióssá számomra az emberek. Az egyiket leépítettem, nem mozdultunk egy ponton sehova. Jó volt amíg tartott, megszerettem őt, de ebben ennyi volt, több nem. Kevesebb sem. A másikkal túl sokszor botlunk véletlenül egymásba, de gyerekcipőben jár a dolog, ha egyáltalán valamiben. Azt hiszem, most egyedül kell lennem, vagy csak azokkal, akik nyíltan szeretnek. Lehet, ő is tudna... Most nem reménykedek, csak magamat megérteni akarom.

Mostanában sokat sírok. Sajnos. Vagy nem sajnos. Sokszor nem értem magam. Minden rendben van, én meg szarul vagyok. Kapcsolódni vágyok, kapcsolódok, és kimerülök a sok kapcsolódásban. Kikapcsolódni szeretnék inkább talán... Elmenni egy erdőbe kis faházba és meleg teát inni, olvasni, hallgatni a madarakat. Őzeket nézni. Elegem van mindenkiből és egyszerre senkiből, csak magamból, és választani sem tudnék, hogy kit viszek magammal, de magamat mondjuk pont otthon hagynám gondolkodás nélkül. Ő ott, én meg itt. Aztán visszamegyek majd hozzá, de jelenleg csak azt érzem, hogy elegem van belőle. Folyton sír, panaszkodik, közben pedig olyan akadályokat küzd le, hogy csak úgy nézek. Annyian szeretik és sosem elegen. Annyian ismerik és mégis azt érzem, fogalmam sincs ki ő. Egy ideje a tükörben sem ismerem meg. Néha mond okosakat, annyira, hogy meglepődök, hogy "jjééé, ez ilyet is tud", de aztán elrontja, mert megint a szerelemről beszél. "Csak a kapcsolódás lehet autentikus, nem az ember" hú, ezen a mondatán is hogy elgondolkoztam. De nézd, megint sír. Miért sír? Szar neked, mi? Minden van, amire vágytál és most mégsem elég? Ja, hogy nincs meg minden minden? Akkor tök oké bőgni? Másnak öngyilkos lesz az anyja, neked meg nincs kivel aludni minden este és akkor már szar az egész életed?

Fáj, hogy így beszélek magammal. Azt hiszem mégsem szeretem magam. Nem eléggé. Nem jól. Most nem jól.

A rendezőm azt mondta nekem pár napja, hogy olyan mély bánat és szomorúság sugárzik az arcomból is önmagában, de ha megszólalok akkor egyenesen fel akarja vágni az ereit, a világból kiszalad tőle. Azt mondta, próbáljak meg egyszerűen, egyenesen beszélni, mert így taszító az energiám. Túlbonyolítok mindent. Nem minden fontos, nem minden hangsúlyos. Nem kell tétje legyen a szavaimnak. Nem mindig. Akkor elvicceltem, de azóta csak erre gondolok. Taszító vagyok? Azóta a rólam készült képeken csak ezt látom, ezt a nihilt. Mindig ilyen voltam? Vagy most váltam ilyenné? Miért vagyok ilyen rohadt bonyolult? Ilyen rohadtul taszító?

Amikor pszichológushoz jártam, próbáltuk minddel feltárni a főbb triggerjeimet, hátha így a kapcsolataim kevésbé szenvedik meg a személyiségemet. Diagnosztizált C-PTSD-m van, ami annyit jelent, hogy hosszú ideig állt fent komplex traumatikus esemény az életemben. A hiedelmek, amiket azonosítottunk azok a következők: visszataszítónak gondolom magam és nem szerethetőnek. Ami további problémát jelent, az az, hogy bizonyos embereket (például akivel megcsalt a volt párom) lefokozok és túl sok időt töltök a hibáik taglalásával. Nem tudom, erre mi szükségem van, de a következő napokban ezen akarok gondolkozni. És azon, hogyan tudom megbocsátani magamnak a hibáimat, hogyan tudom megszeretni az életem nem túl fényes pontjait, elengedni az idealizált énképem... Megismerni engem.

Egy magyar pszichológus weboldalán találtam ezt a listát a C-PTSD tüneteiről, de ajánlom az egész cikket elolvasni, ha valakit érdekelne:

Az érzelmek szabályzásának nehézségei.

CPTSD-ben szenvedők gyakran élnek át nehezen kontrollálható érzelmi hullámzást, szorongást, depressziót, dührohamokat, sírógörcsöt, indokolatlan levertséget, amit sokszor szerhasználattal, munkamániával, gyógyszerrel és egyéb függőségekkel kezelnek. 

Negatív önkép.

Értéktelennek, bűnösnek gyengének, kiszolgáltatottnak érezhetik magukat, ami az önbizalmukat, önértékelésüket rombolja. Azt élhetik meg, hogy elfogadhatatlanok, másnak kellene lenniük stb.

Gyakran úgy érzik, hogy teljesen különböznek a többi embertől. 

A visszatérő traumatikus helyzetek miatt kirekesztettnek érezhetik magukat. A kortársaik, akik nem éltek át hasonlókat nehezen értik meg őket, különböznek tőlük. A CPTSD-t átélők gyakran gondolják, hogy elvették a gyerekkorukat, mert nem élhették át az átlagos (biztonságban élő) gyerekek életét. 

Nehézségek a kapcsolatokkal. 

Bizalmatlanság és a negatív önkép miatt nehezen kapcsolódnak másokkal. Akik bántalmazó kapcsolatokban éltek, nehezen nyitnak az újabb sérülések miatt, és jobban ki vannak téve újabb bántalmazó kapcsolatoknak. A C-PTSD-s személy elkerülheti a kapcsolatokat, vagy egészségtelen kapcsolatokat alakíthat ki, mert ezt tanulta meg a múltban. 

Elszakadás a traumától. 

Az ember elszakadhat önmagától (deperszonalizáció) és az őt körülvevő világtól (derealizáció). Ez egy gyakori önvédelmi mechanizmus, amivel az ember az elviselhetetlen érzései ellen küzd. Ezek a tünetek ellehetetlenítik az egészséges kapcsolatok és a jó közérzet kialakítását. Jelentős károkat okoz az egyén életében, munkájában és kapcsolataiban.

Most először olvastam utána konkrétabban a tüneteinek. Stimmel minden. Kár, hogy ettől nem könnyebb. A napokban be akarom fejezni Gesler Lili A szeretet atomjai című könyvét és beszámolni róla, hátha újra tudok kicsit hasznosabb is lenni és nem csak ilyen, mint most.

Köszi, hogy vagy.

Puszik,
Manyi