Mikróban melegítem a virslit, hajnali fél öt van, pezsgővel indult a nap és jelzőkben ér véget

Az utolsó hajnalon kiszakadó gondolatok.

2025 a küszöbön áll és lassan bekopog. Még nem hallom a hangját, az ajtó takarja arcát. 

Eddig még egy sem késett el. Eddig mindegyik eljött.

Mégis izgulok. Még 19 óra és 29 perc. Akkor fog kopogni. Akkor tudom beengedni.

Megpróbálhatnám kitalálni, hogy milyen Ő. Hogy van-e a kezében rózsacsokor vagy egy szál tulipán. Hogy Ő most…

Fél?
Örül?
Hezitál?

Várja már a találkozást?
Unja a várakozást?

Mit hoz magával? Májgyulladást, papás-mamást, kapitált? Vagy épp feloldozást, zakatolást? Tamást, Andrást, gyógyulást?

Nagytakarítást?
…vagy csak kicsit?

Tudja már kivé lesz? Hogy ki akarna lenni? Vagy hogy

ki is lehetne még, ha most épp nem neki kéne jönnie és lenne mondjuk neki elég ideje a felkészülésre, hogy azzá válhasson, aki lenni szeretne?

Ő önazonos? Egy hazug? A bőre színe kék? Ő szép? Vagy épp kevély?

Ő öreg, nagyon? Egy Apu? Alkesz és balhés? Vagy ő egy anyja hasában épp most átforduló magzat? Az a fajta, aki a rák ellenszerét majd feltalálhatja?

De ehelyett csak itt ülök és várok. 

Várok.

Felvettem a legszebb ruhám. Én nem siethetek hozzá, meg kell várom itt bent, amíg jön. A kanapémon ülök. Pont rálátok az ajtóra.

Meg kell várnom, amíg kopog. Majd akkor szaladhatok és nyithatom az ajtót, de addig türelmesnek kell lennem. Legalábbis azzá kell válnom. Türelmessé.

Tudom, hogy kopogni fog.
Tudja ő is, hogy kopogni fog.

Elrendezem a szoknyám. Lesöpröm róla a láthatatlan kenyérmorzsákat.
Nála megvárom majd, amíg bemutatkozik. Ezzel nyugtatom magam.
Meghallgatom majd a nevét. Már nem akarom azt előre kitalálni.

Most van pár percem, ezért elmesélem: általában én elmondtam nekik jó előre, akik jöttek, levélbe foglaltam, vagy titkos jegyzet-papírokra felírtam, de legalábbis érkezésük előtt már biztosan kikiabáltam a körfolyosóra, vagy épp utcára, hogy kik ők és ki leszek én a kapcsolatunkban. Fogadalmakat tettem nekik és egyiket sem tartottam be.

Sokszor nem ismertek meg. Azt mondták, nem ilyennek képzeltek.

Olyankor csalódtam bennük. Nem azt csinálták, amit vártam, amit akartam. És akkor ők már engem nem is érdekeltek, úgy vártam a következőt. Jön egy új, az mindig jön. Majd vele, majd akkor.

Elfordultam tőlük.

Talán túl korán. Azt meg nem várhattam, hogy ők is küzdjenek értem - mégis ezt tettem. Ők eleve nem értették, hogy mi volt a baj. Jöttek, voltak, hozták amit tudtak, ami épp kéznél volt a táskájukban, spontán megértek, elhaltak, feltámadtak, báboztak, nevettek, aludtak, rosszakat híreszteltek, börtönbe zárták miattam akik vétkeztek, kenyeret sütöttek, adtak is belőle az éhezőknek, aztán rám néztek a nagy akciók közben vagy épp utána, de én már nem figyeltem. Csak az ajtót néztem. Csalódtak ők is bennem. 

Most te, '24, fogd meg a kezem. Könnyes a szemed, ahogy rám nézel. Illendőségből megdicséred a ruhám és én megigazítom az inged, nyakkendőd.

'24, nem bántunk jól egymással. Azt hiszem, ez nem is a te hibád és nem is az enyém. De neked most menned kell és tudod jól te is, hogy én maradok. Megfogom a kezed, miközben ezt mondom: hálás vagyok azért, hogy úgy is jöttél, hogy tudtuk, hogy vége lesz. Hálás vagyok, hogy közben nem hagytál el. Kitartottál és ez akkor is becsülendő, ha a fajtád így szokta. Hálás vagyok a mostani hidegségedért, hogy kontraszt anyag. Emlékeztet is a szúrós napsugarakra. Hálás vagyok az igazságaimért – általad találhattam rájuk. A szomorúságért amit okoztunk, és hogy megmutatta számunkra, kik vagyunk. Szeretem az arcod, hiába most már nagyon ráncos.

Kicsit még azért dühös vagyok, hogy elvettél közülünk olyanokat, akiket szerettünk. Hogy adtál olyat is közénk, akit nem.

Hogy megmutattad, kiért nem kár. Hogy a végére kiderült, kár volt érte is. 

Köszönöm a sok tanítót, akiket magaddal hoztál. Hogy a barátaimat kiképezted serpáknak. Egytől-egyig súlyemelő világbajnokok.

Köszönöm a karokat, amik álomba ringattak. A csókokat. Hálás vagyok azért az egyért különösen. Meg azokért a negyedekért, felekért, egy tizenkettedekért.

Az életekért, amiket lehetővé tettél.
A hibákért, amiket megbocsátottál.

Az estékért, amikor vigyáztál rám, és az egyetlenegyért, amikor nem. Felnőttem, látod, én is közben. Veled nem bántam úgy, mint az előzőkkel.

Látod, ni, ott vagy az arcomon, amikor belenézek a tükörbe. Az a te ráncod. Azt a vonalat te rajzoltad.

'24, talán össze voltál zavarodva, hogy ki is akarsz lenni számomra. De lehet, hogy csak én nem figyeltem rád jól, már az elején. Sajnálom '24, és köszönöm. Most menned kell.

Most és mindörökre.

Ha múlnia kell, és most múlnia kell, akkor én eleresztem. Ez az utolsó közös lélegzetvételünk. 

Emlékezz rám, benned éltem. Te, '24, te pedig bennem. Mostmár örökre, vagy legalábbis amíg ezt számon tartjuk, ott maradsz magadban, az óévben. A múltban.

Kopp-kopp.