Mit ne csinálj, ha hív az exed

tldr: Az exem egy életveszélyes helyzetben felhívott, hogy megvallja: még mindig engem szeret. Megmentettem az életét. Másnap megköszönte és visszament máshoz. Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg, hogy kit érdemes igazán menteni.

Ezt az évet egy tanulságos történet megosztásával szeretném kezdeni. 2024 augusztusában járunk. Nehéz hónapok voltak mögöttem: elvesztettem a nagyapámat, elutasítottak a képzésről, ahova járni akartam, C-PTSD-vel diagnosztizáltak, és a pszichológusom szülési szabadságra ment, így a terápiám is félbeszakadt. A karrierem stagnált. Nem találtam az utam. Elvesztem: se itthon, se külföldön nem éreztem magam otthon.

Sajnos be kell látnom, hogy ekkor egy ponton feladtam a küzdelmet magamért. Elhagytam magam, elvesztettem a józan ítélőképességemet, irreálisan viselkedtem, szociális szorongás alakult ki nálam, és nem mertem mélységében megosztani a barátaimmal vagy a családommal, hogy mi történik velem, mi történik bennem. Tudtam, hogy nekik is megvan a saját bajuk. Nem akartam teher lenni. Azt hittem, egyetlen biztos pont maradt csak az életemben: egy fiú, akiről azt hittem, a társam lesz, örökre. A jegyesem volt, a leendő férjem, akivel bár turbulens volt a majdnem négy évig tartó kapcsolatunk, azt hittem, minden körülmények között mellettem áll majd.

Aztán egy nyári estén megcsalt.
Másnapra pedig összejött az új lánnyal. Nem túlzok.

A világom, úgy éreztem, egy este alatt teljesen összeomlott.

Ez a történet most erről szól. Pontosabban arról, mit ne tegyél, ha hív az exed…

Ezen az augusztusi napon, hónapok óta először éreztem úgy, hogy visszatalálhatok még önmagamhoz. Újra teljesíteni kezdtem a munkahelyemen, eljártam futni, jógázni, kidekoráltam a lakásom, barátokkal kávéztam, festeni kezdtem – lassan, de biztosan építettem újra magam. A sebeim varasodtak. Megbarátkoztam azzal, hogy ami volt, elmúlt. Nem kerestem már az okokat, a miérteket, és egyre ritkábban gondoltam rá, és amikor mégis, akkor úgy, mint egy halottra. Nem szép gondolat, de igaz.

Épp az e-mailjeim között próbáltam rendet rakni, amikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. Felvettem.

– Haló?
– Kérlek, ne csapd rám a telefont.

Az exem volt. Az, aki megcsalt. Akivel hónapok óta nem beszéltünk. Aki otthagyott a szakadék szélén életem egyik legnehezebb pillanatában. Sőt, azt hiszem, talán pont ő adta az utolsó lökést... A szavai döbbenetesek voltak. Azt mondta, élete legnagyobb hibája volt, hogy megcsalt. Hogy minden lépés, ami nem felém, felénk tart, egy hiba. Hogy mostmár látja. Hogy ezt, amit tett, ezt örökre bánni fogja. Azt is mondta, hogy azért tette, mert félt: félt a külföldi munkától, félt a távkapcsolattól, félt attól, hogy újra elront velem mindent. Azt mondta, engem szeret. Csak engem. Hogy megváltozik. Engem akar. Hogy a másik lány pótlék volt, és igazából nem pótol belőlem semmit. Hogy engem nem tud pótolni senki. Hogy nem érdemeltem meg, amit velem tett. A hangja remegett, sírt.

Aztán jött a csavar: elmondta, hogy életveszélyben van. Elmesélte, hogy Svédország legmagasabb hegyén túrázott a barátaival, de ő inkább levált tőlük és egy tiltott úton kezdett menni, megcsúszott, lezuhant, és ott ragadt, egyedül. Nem tudott járni, az egyik bakancsa eltűnt, vérzett a feje és a lába is, és csak a telefonját találta meg a hóban. Hóvihar volt, és a mentők nem tudtak érte menni. Azt mondta, kész csoda, hogy átment ez a hívás, mert nincs térerő ott, ahol van. Azt mondta lemerül a telefonja, de az utolsó százalékokat arra akarta használni, hogy még hallja a hangomat. Hogy elmondja, mit jelentettem neki. Hogy mit jelentek neki. Hogy mással nem akar beszélni.

Elképedve hallgattam. Hirtelen semmit sem hittem el az egészből. Talán még nevettem is a döbbenettől. Ezért hív hónapok után? Igaz lehet ebből bármi? Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjön, hogy engem akar? Egy ponton azt mondtam neki:

– Te magad mentél fel erre a hegyre. A te döntésed volt, kizárólagosan. Talán ideje lenne egyedül lejönnöd róla.

Persze, ezt átvitt értelemben (is) mondtam. Kérdeztem, hogy miért teszi ezt magával, miért teszi ezt velem, és hogy miért épp engem hív, amikor már hónapok óta nem vagyunk semmik egymásnak. Nem vagyok a barátnője, még csak barátok sem vagyunk. Hol vannak most a barátai? Miért nem vigyáz rá senki, beleértve önmagát is? Hol az anyja? Bárki más? Az eltelt hónapokat, amikor ő élte a mézesheteit a másik lánnyal, csak felejtsem el? Miért én vagyok az, akit a szakadék széléről hív? És hol volt ő, amikor nekem lett volna rá szükségem? Minden haragom hirtelen és egyszerre tört fel. Miért keveri magát folyton bajba? És én miért mentem mindig meg? Minden kérdés csak egy újabb kérdést szült, pont, mint régen, a kapcsolatunkban.

Vettem egy nyugodt levegőt és elmondtam neki, hogy gondolja át végre, utoljára és komolyan, ha már így rákényszerítette őt az élet, hogy mit akar valójában, hogy ki akar lenni és kit akar az életében. Aztán pedig cselekedjen úgy, hogy az összhangban legyen válaszaival.

Ezek után megszakadt a hívás.

Visszaültem az e-mailjeimhez, mint egy gép.

Úgy 15 perc múlva eszméltem rá arra, hogy csak bámulok ki a fejemből és bénító szorongás lett úrrá rajtam. Csak egy gondolat járt a fejemben, mint egy pulzáló vészfény:

„Nem hagyhatom én is magára. Meg kell mentenem.”

Így is tettem. A svéd-magyar nagykövetség, a fiú egyik barátja, és a svéd hegyimentők segítségével, több óra, sok-sok telefonálás és e-mailezés árán sikerült a konzulátussal közösen meggyőznünk egy mentőhelikopter-csapatot, hogy a vihar ellenére induljanak el. Mindezt úgy, hogy a hősies nagykövet épp 40 fokos lázzal küzdött otthon, de én addig nem tágítottam, amíg az én társam, a szerettem, nincs biztonságban. Amíg nem segítünk lejönni neki a hegyről együtt, hiába egyedül mászott fel rá.

Alig aludtam aznap este. Hajnalra találták meg. A mentőakció vagy 16 órán át tartott. Mint később megtudtam, nem tört el semmije, kisebb sérülésekkel megúszta. A konzulátustól köszönőlevelet kaptam a kitartásomért. És másnap újra hívott az exem.

Felvettem. Hidegen megköszönte a segítséget, majd hozzátette:

– Visszavonnék mindent, amit tegnap mondtam. Csak a halálfélelem beszélt belőlem. Ez olyan, mint amikor az ember részeg. Nem gondolja komolyan, amit mond. Most inkább rendbe hoznám a bimbózó kapcsolatomat a barátnőmmel.

Az ő szavai voltak, ez a bimbózó kapcsolat... Azt még elmondta, hogy a lányt azóta sem hívta fel, mert nem akarta terhelni ezzel a kis incidenssel. Ahogyan az anyja sem tudott az egészről, ami tegnap történt. Mondta, hogy tudja, hogy nekem köszönheti az életét, de ennyi. Ezután lerakta.

Nem akarom neked, kedves olvasó, szájbarágni, mit tegyél vagy mit ne, ha hív az exed. Csak emlékezz erre a történetre. Én néha sajnos elfelejtem.

Van, aki segít majd lejönni a hegyről, és van, aki csak akkor keres, amikor ő maga már lezuhant. Te hányszor akarod még megmenteni őt?

Az igazi szeretet nem arról szól, hogy mindig te vagy az, aki mindent megold. Az igazi szeretet kölcsönös: megosztjuk egymással az erőt és a törődést. Nem hagyjuk magára a másikat.

Amikor legközelebb azon kapod magad, hogy hegyeket akarsz megmozgatni valakiért, aki egy tapottat sem mozdulna érted, kérdezd meg magadtól: „Ez most nekem is jó? Szeretve érzem magam mellette? Ő is megtenné ezt értem? Én is épülök, vagy csak egyre mélyebb szakadékba zuhanok?”

Kedves olvasó, ne feledd: olyat érdemelsz, aki nem engedi, hogy lezuhanj. Olyat, aki, ha mégis megtörténik, mentőhelikoptert küld érted, és azt mondja: „Nem engedlek el. Számíthatsz rám.” Ez az igazi szeretet. Ne érd be kevesebbel. Ha pedig továbbra is mentenéd azokat, akik bizonyítottan nem egyszer otthagytak már a szakadékban: rendben – de legközelebb köss magadra hevedert. Az önvédelem önszeretet.

Az önszeretet azt jelenti, hogy felismered a saját értéked: hogy te magad is érdemelsz annyi törődést, biztonságot és szeretetet, amit másoknak adsz. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkit meg kell mentened. Vagy hogy őt meg kell mentened, mert szereted, még egyszer, utoljára. Azt sem jelenti, hogy fel kell venned a telefont. Az önszeretet néha pont az, ha nem fogadsz egy hívást.

Nem kell mindig másokat emelgetned, miközben te zuhansz. Nem az a dolgod, hogy mindenkinek mentőhelikoptert küldj, különösen nem azoknak, akik sosem tennék ezt meg érted.

Puszik,
Manyi